A naperőmű-projektek kiinduló pontja a hálózat-foglalás: ha nincs hely a hálózaton, nem lehet csatlakoztatni rá a naperőművet, és a hálózatba termelés sem lehetséges. A magyar projektfejlesztők ezért mindenekelőtt azt keresik az országban, hogy hol van még hely a hálózaton. Minden más másodlagos ehhez képest: hiába a tökéletes fekvésű és méretű telek, hiába az alkalmazni kívánt innováció vagy a nagyra törő tervek, ha nem lehet hálózatra kapcsolni a napelemparkot, annak a teljes léte indokolatlan. A magyar hálózat azonban túlterhelt – legalábbis papíron.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért haladnak lassan a magyar megújuló energetikai fejlesztések más országokhoz képest, érdemes a projektfejlesztés gyökeréig menni: mert a valóban potens projektek elől gyakran spekulatív igénybejelentések foglalják a helyet!

A hálózatot foglaló fantomok

Könnyű belátni, hogy a rendelkezésre álló – és önmagában is fejlesztésre, bővítésre szoruló – elektromos hálózat teherbírása véges. Egy-egy alállomásra való becsatlakozáshoz igénybejelentést kell benyújtani, aminek pusztán eljárási díja van: az EON-nál például a jóváhagyáshoz csatolt MGT-t (Műszaki Gazdasági Tájékoztatót) 142.032 Ft-ért adják ki kiserőműhöz (500 kW alatt), a csatlakozási terv kötelező felülvizsgálatáért pedig 177.540 Ft-ot kell fizetni. Ezt a jóváhagyó dokumentumot aztán a végtelenségig lehet hosszabbítani: amíg a dokumentum érvényes, az áramszolgáltatók fenntartják a bejelentett – „befoglalt” – kapacitást, és nem adják ki másnak, akár megvalósult az igénybejelentés mögött álló villamosenergia-termelő létesítmény, akár nem. Az „akár nem” a gyenge pontja a rendszernek.

Vannak ugyanis olyan projektek – nagy számban! – amelyek évek óta nem valósulnak meg, hovatovább még egy kapavágás se történt eddig, mégis 30-50 MW-okat foglalnak el egy-egy lehetséges csatlakozási ponton. Ilyen helyeken ad absurdum annyira betelhet a hálózat kapacitása pusztán foglalásokkal, hogy még egy fél megawattos erőművet sem bír el. Így állhat elő az a faramuci helyzet, hogy papíron fullon van a kapacitása a hálózatnak, miközben gyakorlatilag bőven lenne hely rajta.  A  halogatott fantom-erőművek ezáltal megfojtják azokat a fejlesztéseket, melyek mögött valós akarat és piaci potenciál állna a kivitelezésre.

Papírtigrisek helyett valódi projektfejlesztés

Nézzük, mit tesznek másképp azok, akiknél a tiszta energiákra való áttérés útjába nem gördülnek ilyen akadályok! Az olyan naperőmű-szuperhatalmak, mint Spanyolország vagy Görögország a fantom-naperőművek elburjánzását csírájában fojtották el. Hogyan? Aki ott szeretne megújuló energia erőművet építeni, annak megawattonként (!!!) több tízezer euró (20.000-40.000 EUR) letét fejében osztanak kapacitást. Amennyiben a tervezett erőmű adott időn belül – ez kettő, jó esetben három évet jelent – nem valósul meg, akkor a letétet bukja a beruházó, a befoglalt kapacitás a hálózaton pedig felszabadul. Így papírtigrisek helyett valódi projektfejlesztők uralják a piacot, akik készek anyagi kockázatvállalásra is a projektjükért.

Szemesnek áll a világ

A magyar mondás, miszerint szemesnek áll a világ, a spekulatív hálózatfoglalások esetében is működik, hiszen aránylag kis költség fejében hosszú évekig parkolhat egy-egy projekt, kiszorítva a konkurenciát. Összességében ezzel csak az említett „szemes” járt jól, a szűkebb-tágabb közösség, a környezet vagy a piac mind-mind a kárvallottjai a rendszernek. Amíg ez a helyzet nem fog megváltozni, addig hiába várunk ütőképes tiszta energia projekteket, valódi fejlesztéseket.